Hát most kiderült, miért is volt a pénteki napom ilyen ramaty. Két napig konkrétan az ágyból sem bírtam kikelni, annyira fájt mindenem, így ma a dokihoz irányítottam magam. Aki természetesen arcüreggyuladást állapított meg. Úgyhogy ágyfogságra vagyok ítélve. Amit annyira nem is bánok, hogy őszinte legyek, mert magamtól úgysem jöttem volna el mondjuk szabadságra, de nem is lett volna elég az a két nap. Most legalább lesz időm a blogra, a másik gp-s oldalamra, olvasni...stb. :) És még talán sorozatozni is fogok. Micsoda tervek... :)

Katasztrófa. Ezzel az egy szóval le tudnám írni a mai napomat. Még saját magamat is alulmúltam teljesítményben. Kíváncsi vagyok, kívülről ez mennyire látszott meg. Már a reggel se volt olyan fasza, mert megint az a buszsofőr volt, aki ugyan rendes és letesz ott, ahol meg se volna szabad állnia, cserébe viszont kurvára nyomul. Beszélget, próbál haverkodni. Kezdek félni tőle, az az igazság. Nagyon remélem, hogy csak beképzelem ezt az egészet. Aztán jött az, hogy beértem dolgozni. Megreggeliztem és onnantól kezdődött a lefeléspirálja mindennek, a munka és életkedvemnek is. (Itt és most megjegyzem, sok előnye van annak, hogy teljesen egyedül vagyok, ráadásul a leghátsó kis zug az enyém...) De, a nagyjával mégis készen lettem délutánra, sőt... Kérdés, hogy hogyan is bírtam rávenni magam, hogy megcsináljam. Viszont elteszem magam holnapra, azt hiszem...vár rám egy kis hétvégi semmittevés. :) Megérdemlem.

Rohamléptekkel telik az idő. Kettőt pislogtam tavaly március óta és tessék, már majd' egy éve a mostani munkahelyemen vagyok. Ma mondjuk egy kis részben rosszabb napom volt. Lett volna más munkám, azzal is elég nehezen végeztem, de pluszban még a nyakamba toltak egy kis melót, mert mással volt elfoglalva a kedves kolléga. A nap végére már nem csak a hasam, de a fejem is fájt, örültem, hogy végre jöhettem haza. Ja, még nem is mondtam, kaptam irodát. Ami azt jelenti, hogy a nap legnagyobb részében tök egyedül vagyok. Amit eleinte szerettem volna, de mostanra már inkább csak beletörődök. És azt is tudom, miért akartak engem elpaterolni hátulra, így meg még rosszabb. Mintha így akarnák éreztetni, hogy...na mindegy. Legalább holnap már péntek és lazíthatok egy kicsit. :)

Ne jöjj el sírva síromig, 
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom 
Gyémánt vagyok fénylő havon, 
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén, 
Ott vagyok a reggeli csendben, 
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár, 
Csillagfény sötét éjszakán, 
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

Ez nem egy átlagos, kurvaéletbeholnaphétfő vasárnap este. Persze annak indult, volt kis balhé itthon, de hát mikor nincs? Ehhez már hozzászoktam. :) Szóval, kicsit most jobb. Felsorolom az okokat:

• kiálltam magamért két helyen is ma
• végre olvastam, ha nem is túl sokat
• ettem csokit
• hajat mostam

Szeretem, ha vasárnap megfürdök és másnap reggel tisztán indulhatok dolgozni. Szeretem a kollégáimat is, a munkahelyemet is. De persze...az egész napos szociális megpróbáltatások kikezdik az agyamat, elfáradok. Mert csak részben lehetek önmagam.